Három fél az egy egész.

Én nem, én soha. Undorító. A gondolattól is felfordul a gyomrom. Akkor inkább egyedül. Még élek. Még élek…

Rohanok, keresztül a városon. Van félórája- ráérek? Rá. Szabadkozom magamnak, most utoljára. Utoljára, utoljára. Normális élet. Kattog a fejem. De mégsem, mert tompa. Az érzés. Az érzés, mely a hatalmába kerít. Megnyugszom valaha? Nem. Kétlem.

Rohanok s megállok. Hol kezdődött? Hol rontottam el? Én vagyok a hibás. Én vagyok a hibás?

Százszor is végignézném az előzményeket, visszatekerném – aha, igen, itt nem kellett volna kacérkodnom, nem kellett volna hangosan nevetnem, nem kellett volna annyira kiadni magam. Kiadtam magam? Ki. Magányos voltam. És most…? Most is.

És egy szemét ribanc. Fáj? Igen. Akarok változtatni? Igen. Nem.

Az órámra nézek. Sietnem kell.

Belépek. Rám néz. Ránézek. Vágy és iszonyat érzéki kavarodása.

Jó voltál? – kérdezi s már rajtam van. Bennem van. –Jó. Hazudom. Pedig nem. Az istenit neki, nem voltam jó.  Mondjam el neki?  Nem. Megbántanám.  Érdekel? Igen. Bassza meg.  Letelt a félóra. Félórám. Talán három fél egy egész. Gondolok erre. Reménykedem. Próbálok nyugodt maradni.

Most menj- kér.  – Visszajöjjek ? – kérdem.

Rágyújt lassan. – Gyere- vállat von.

Nem tudom, nem emlékszem. Kielégült és mérges voltam. Azt akartam, hogy neki is fájjon.  Hogy érezze azt, amit én. Hogy lüktessen, hogy sikítson, hogy toporzékoljon.

Ott feküdt a konyhapulton. Fényes volt és éles. Mosolyra húztam a szám. Nem akartam mást. Csak azt akartam, hogy érezze a fájdalmat, hogy érezze a lüktetést.

Hátulról egy szúrás. Megleptem vele. Megfordul. Elölről egy szúrás. Pont a szívébe.

-Fáj? –remeg a kezem, a hangom. A fejem tompa.

-Ezt akartad? Végig ezt akartad? – hadarja. Összeesik. Szerintem lüktet is. Jó. Ez jó. Végre szenved. Csörög a telefonja. Hideg víz alá tartom, akárcsak a kezem. Elfáradtam. Megbántam? Nem bántam. Sajnálom? Nem sajnálom.

-Hívd a mentőt. Kérlek.- kér. Állok mozdulatlanul. Tönkretettél. Engem. Gyáva vagy. Dögölj meg. De nem mondok semmit. Csak állok. A kezemben a kés. Nézem, ahogy lassan csöpög belőle a vér. Milyen szép. Nézem a testet, a testet, amely annyi gyönyört és gyötrelmet okozott. Tehetetlen vagyok. Mit tettem?! Megöltem.  Még nem. Üveges a tekintete. Távolba réved. Látom, hogy utál. De az is lehet, hogy gyűlöl. Elvégre megöltem. Megöltem. Megöltem.

– Hallo?! Megöltem. Megöltem. Jöjjenek. Megöltem.

Jönnek. Kattan a bilincs. Érzem a hideg fémet, ahogy rácsavarodik a csuklómra. Elképzelem. Elélvezek. Halkan nyögök.

–          Jogában áll hallgatni- hallom és megértem. Kordonok mindenhol.

–          Nem, soha többet nem hallgatok.