Teszek érte.

Ebben az írásomban egy olyan fiatal lányt mutatok be, aki sokak számára példa lehet. Köszönöm Neki a közreműködést.

Igen, a homlokomra van írva
Egy nagy-nagy “C” betű.
No de nem baj, mert vállalom.

Tudod, egy a baj: hogy kevesen tudják azt,
hogy sokfélék vagyunk.
Mondhatnám, tarkák.

Napsütéses őszi nap. Indulás az óvodába. Ezt vártam… már nem is tudom, mióta. Belépek a terembe, megannyi játék, baba, gyerekek és vidámság vár-na rám. Ehelyett félpillantások, tovarévedő tekintetek, számomra érthetetlen morajok. Kérdőn nézek édesanyámra. Mi a gond velem?
Az első verbális pofon kispajtásaimtól ér: Te cigány, mit keresel itt?
A nevem Leila. 24 éves vagyok. És roma.
Cigánybűnözés, korai gyermekáldás, iskolakerülés, analfabetizmus. Kemény szavak ezek, melyekkel nap, mint nap szembe kell szállnom. Egyedül.
Mert azt korán megtanultam, ahhoz, hogy jó iskolákba járhassak, hogy diplomát szerezzek, jó munkahelyem legyen, bizony keményen meg kell küzdenem. Többet vártak tőlem. Vagy én magamtól? Mindegy, a lényegen nem változtat. Elérem a célom, bármi áron, teszek érte.
Gyermekkoromban a tanáraim lemondtak rólam. Nem lesz belőlem semmi. Újabb sztereotípia. Így mindazt, amit elértem, a szüleimnek, a családomnak, magamnak köszönhetem. Negédesnek hangzik? Lehet. De ez az igazság.
Ki tehet arról, hogy az előítélet befolyásolja az életünk? Kinek a feladata (lenne), hogy a diszkriminációt eltörölje? Kik az ellenségeink és kinek tartozunk hálával?
Csütörtök reggel van és sétálok a falun. A falun, amely nem csak otthonom, de egyfajta menedék is számomra. Kedves emberek. Mindet jól ismerem.
Két cigánytelep. Munkanélküliség. Fásultság.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert én abban élek szüleimmel, amely a jobb környéken van. A másikban még sosem jártam. Ott nincs közművesítés, csak sár van, eldugott kis utca az, nem jár arra senki, csak akinek épp dolga van. Nekem nincs arra dolgom.
S miközben sétálok, töprengek. Gondolkodom az életemen, a többi cigánygyerek életén. Halványan mosolygok: úgy gondolom, egyre több a tehetséges, okos gyerek. Az ő jövőjük a pedagógusokon is múlik. Az ő türelmükön. Használható tudás, más oktatási módszer, nagyobb szabadság. Hozzáállás kérdése az egész, tudom jól. A világ változik és fejlődik. Örülök, hogy részesei lehetünk.
Gondolatban visszatérek a középiskolámba. Általános iskola utolsó évében izgatottan vártam a lehetőséget, hogy egy jó nevű tehetségprogram keretein belül egy erős gimnázium tagja lehessek. Ám az ösztöndíjat nem én kaptam. Nem csüggedtem. Nem adtam fel. Mentem tovább, előre. Megannyi lehetőség van. Csak meg kell ragadni.
Büszkeséggel tölt el, ha két bátyámra gondolok. Mindketten diplomások lettek! Bizonyítottak, mint családom megannyi tagja;  pedagógus, pszichológus, szociológus, színes a paletta.
Jelenleg politológia szakon vagyok utolsó éves, esélyegyenlőség szakirányon. Különös. Itt végre azt érzem, hogy én is érek valamit. Hogy nem csak csöndben figyelek, mint egykor. Van szavam és figyelnek rám. Tanárok és hallgatótársak egyaránt.
S mit hoz a jövő? Családot, férjet, gyerekeket vagy karriert? Egyelőre nem tudom. Célom, hogy jó szakember legyek a világ bármely pontján. Mindeközben boldog vagyok, mert a kapott ösztöndíjakból végre én is tudom a családom segíteni. Habár Édesanyámon látom, hogy nem várja el tőlem, nem akarja Ő, hogy én pénzt adjak nekik. De nekem ez fontos. Köszönöm azt, hogy olyan családban nevelkedhettem, ahol a gyermek áll a középpontban. Sokan félreértik az oltalmazó, sokszor már túlzott féltést a cigány családokban a gyerekek iránt. Nekünk ez természetes. Az anyai-apai védelem. A szövetség, mely segít és támogat minket. Fontosnak tartom kultúrám hagyományőrzését. Szeretném követni az igazi családmodellt. Ha rajtam múlna, nagy szoknyában járnék, leendő férjemnek bajsza lenne és kalap a fején. Egy nő nem tud nőként élni. Nem tudja megélni a nőiességét. És eszembe jut egy történet. Az előző kapcsolatomról. „Magyar„ pasiba szerettem bele. Látogatóba voltam hivatalos hozzájuk. Ő előre rettegett, hogy fogok viselkedni az asztalnál. Talán kézzel eszem majd a húst? Vagy jóllakottan büfögök egyet és elégedetten hátra dőlök, miközben a miniszoknyám a combomig felcsúszik? Aggodalma bármelyike alaptalan volt.S itt jöttem rá, hogy hiába a tenni akarás, hiába a sok tanulás, a tisztelet megadása, ettől az ő szemében csak egy cigánylány maradok. Ő is érzi az előítéletet, hiába mondja, hogy nem. Nem kellenek szavak. Nem kell győzködni engem.

Sokan elfordítják a fejüket, ha meglátnak egy romát. Sokan nem vesznek rólunk tudomást, vagy ami még rosszabb, igenis foglalkoznak velünk. Támadások, előítéletek. Mindkét oldalt megértem. Nyitottnak kell lennünk, elfogadni a másikat és támogatni.
Hiszem, hogy egyszer ez mind sikerül. Én teszek érte.