Dermedve feküdtem az ágyon, a kezeim görcsösen kapaszkodtak a paplanba. Felém hajolt és az a tekintet örökre belevésődött az elmémbe.
Belém rúgott. Hát megtette. Idáig jutottunk. Hatalmasat csalódtam, de nem benne, hanem magamban, amiért hagytam elfajulni a dolgokat. Amiért nem vettem észre időben a jeleket. De talán még nem késő.
Olyan szépen indult a reggel. Gyönyörű, májusi vasárnap. Úgy terveztük, hogy miután a reggelit elkészítem, a kávét megfőzöm, egésznap kirándulunk- vétek lenne ezt a jó időt televíziózással és henyéléssel eltölteni. Este pihenni szerettem volna, felkészülni a másnapi állásinterjúra. Madarat lehetett volna velem fogatni, annyira boldog voltam, hiszen, ha enyém az állás, végre összeköltözhetünk!
Az egyik percben még minden szép és jó volt, boldog voltam életem párjával, az sem zavart, hogy egy kicsit sokat ivott előző este…Sok a stressz a munkahelyén, új környezetben van, valahogy le kell vezetni a feszültséget. Gyártottam a kifogásokat, úgy tekintettem Rá, mint egy félistenre, míg ő szép csendben ( vagy inkább hangosan ) el kezdte az egész lényem átformálni. Olyanná, amilyen szerinte egy tökéletes nőnek lenni kell: tilos a szoknya, ha csak nem vele vagyok, tilos más fiúkkal beszélgetnem, kivéve az ő barátait, tilos nem felvenni a telefonom, a nap bármely szakában is hív és tilos túl sokat foglalkozni a családommal és barátaimmal. Tilos túl sokat foglalkoznom magammal. Tilos az álmaimra koncentrálni, hiszen felnőtt nő vagyok, nem nekem való az ábrándozás. Dühkitöréseinek eleinte nem tulajdonítottam nagy szerepet. Ő „ilyen”. Féltékeny, de szeret ez minden. Hiába néztek rám barátnőim ferdeszemmel, nem érdekelt semmi és senki. Csak ő és én. Csak mi ketten és az együtt alkotott édes kis világunk.
Azon a reggelen súlyos hibát követtem el. Nem tiszteltem őt eléggé. Nem azt készítettem reggelire, amit ő szeret. Nagy árat fizettem ezért a baklövésért. Üvöltözött velem, lehordott mindennek. Még az sem érdekelte, hogy zokogva kértem, hogy hagyja abba és beszéljük meg. Majd ekkor elkövettem a második hibát: a karjára ütöttem, hogy térjen észhez, beszéljük meg! Az ő válasza egy rúgás volt. Az érzést nem lehet elmondani. Őszinte leszek: mindig is lenéztem azokat a nőket, akik hagyják magukat terrorizálni akár fizikálisan akár mentálisan. A tudat mérhetetlen nagy erővel csapódott elmébe: tehát én saját magam is lenézem? Nem arról szólnak a tanítások, hogy amíg magad nem szereted, ne várd el, hogy más is szeressen? Megvilágosodtam. Abban a percben lezártam magamban ezt a másfél évet, ami egyrészről gyönyörű volt másrészről viszont maga a pokol. Rájöttem, hogy nem lehet így élni, hogy nem ezt érdemlem.
Az arcom könnytől volt maszatos, az agyam helyett egy hatalmas nagy vatta adta ki testem felé az utasításokat: összerakni a holmim minél előbb, megmosni az arcom és elhagyni ezt a lakást, amilyen gyorsan csak tudom. Elindultam.
Azóta majdnem egy év telt el. Úgy érzem, hogy kezdem magam összeszedni. Természetesen ő már talált magának egy másik rabszolgát. Erre akkor jöttem rá, amikor elhozta a maradék cuccaim, de „véletlenül” a nagyítós tükröm és a kecsketejes hajöblítőm nála maradt. Egyszerre volt abszurd és groteszk a helyzet. Kérdezzek rá? Vádaskodjak? Hisztizzek? Bőgjek? A másodperctöredékében arra jutottam, hogy nem csinálok az égadta világon semmit. Elbúcsúztunk egymástól és imádkoztam, hogy azaz egy kis könnycsepp, ami épp készült legördülni bal szememből, bírja még egy kicsit. Miután végleg kilépett az életemből és a lakásomból, bezárkóztam a fürdőszobába és a mosógép ritmusára kezdtem el a zokogást. Azon a júliusi napon sírtam utoljára miatta.
Kezdem magam összeszedni. Új városba költöztem és új munkahelyem van. Az élet egyéb területén is próbálom kamatoztatni azt a hihetetlen erőt, amivel lezártam ezt a kapcsolatot. Mindig arra gondolok, ha akkor képes voltam megtenni ezt a lépést, akkor bármit meg tudok tenni. Hiába könyörgött és kérte, hogy menjek vissza, utána hiába szidott és káromkodott, hogy menjek vissza, erős maradtam.
Azóta majdnem egy év telt el és valóban lezártam azon a napon a kapcsolatunkat, de a szívem mélyén tudom, hogy még mindig nem állok készen egy esetleges újra. Még mindig van bennem némi félelem és továbbra is szeretnék bizonyítani. Most elsősorban magamnak.
Elérkezettnek látom az időt arra, hogy talpra álljak és el kezdjek végre élni. Tudom, hogy sok minden vár még az életben. Erősnek és fegyelmezettnek kell lenni. Ebben a világban nem könnyű egy egyedülálló nőnek. Sokan tekintenek ránk úgy, mintha valami betegségben szenvednénk. Sokan nem tudják elképzelni, hogy az erős, magabiztos nő mögött valójában szeretetéhes és magányos nő lakozik. Ezt a falat, úgy vélem, egy még nálam is erősebb férfinak kell ledöntenie. Ahhoz, hogy újra teljesnek lássam a világot. A világom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: